Kyokushinkai Karate-Do

Sport és/vagy budo?

"A karate-do harcművészet és nem sport!" - halljuk sokszor. De mi is valójában?

A Nagy magyar értelmező kéziszótárban a "sport" meghatározása így hangzik:

A testi erőnek, ügyességnek, gyorsaságnak, stb. alkalmazásával, felhasználásával végzett olyan tevékenység, ami nem számít munkának, és amelynek célja, a testi-lelki erők, képességek harmonikus fejlesztése ill. versenyszerű összecsapásokon való bemutatása.

A "művészet" meghatározása így hangzik:

A társadalmi tudat egyik formája: Olyan alkotó tevékenység, amelynek célja a valóságnak bizonyos esztétikai elvek szerint a szép érzést felkeltő eszközökkel való, egyedi jelenségeket általánosító, tipizáló tükrözése, megjelenítése.

Hogy megértsük mi is a különbség a sportok, a harcművészetek és a budo között tekintsünk vissza egy kicsit a történelmi japánba.

A japán budo már az ókorban is létezett, de a Heian-kor közepétől (10-11. század) a földek termővé tételével és territóriumok szerzésével született meg a harcos réteg, a bushi. A bushikra azért volt szükség, mert a magánbirtokok megerősödtek, és mindenki próbálta védeni az addig megszerzett helyzetét és előjogát. Gyakorlatilag a bujutsu ekkor lépett színpadra a történelem palettáján, a bushival együtt.

A Muromacsi-korban a bujutsuban jártas harcosoknak két típusa létezett, a hyohomon és a heihojin. Mindkettőre jellemző volt, hogy a háborús tapasztalataikra alapozva fejlesztették ki harci technikáikat, és így született meg a lovasíjász Ogasawara-iskola, az íjász Heki-stílus vagy például a harcos katona Aisukage-irányzat. További számos irányzat jött létre a 15. század közepétől a 16. század végéig, amikor egész Japán területén dúltak a harcok.

A 17. század elején, amikor az Edo-bakufu (Edo-sógunátus) egyesítette Japánt, szép lassan megváltozott a harci technikákon alapuló bujutsu. Technikailag az iskolák a formák (kata) gyakorlását tűzték ki célul, míg eszmei szempontból zen és konfuciánus tanokkal átitatva a szellemi és lelki műveltség állt a középpontban. Egy szamuráj számára alapérték volt a bunbu-ryodo, azaz az írástudás és a fegyverkezés együttes fogalma. A szamurájok a léleknek és a testnek az edzését kettéválaszthatatlan, egyazon dolognak ismerték. Így alakulhatott ki a bujutsu harci fogásaiból a budo, a fegyveres út; vagyis az egyszerű technikai gyakorlatok a testi-lelki-szellemi gyakorlás irányába fejlődtek. Ezáltal széles körben elterjedt, és az egész ország területén virágzott.

Az Edo-kor közepén, mikor még javában tartott a békés időszak, a kenjutsu felhagyott a harci elemekkel, és olyan formában jutott kifejeződésre, melyhez az elmélkedés is hozzátartozott. A shinaijal (bambuszkard) való formális gyakorlatok során fejlődött ki és emelkedett fel többek közt a Jikishin- kage- vagy a Nakanishi Itto-iskola.

A 18. század után a politikai reformokkal és a külföldi nyomással a háttérben a bujutsu ismét támogatásra lelt, és az ország egész terültén virágzott a harci művészetek oktatása. Majd a sógunátus bukásával nemcsak a szamurájok, hanem a harcos rétegen kívüliek is tanulhattak kenjutsut. Olyan iskolák jöttek létre, mint a Shintomunen vagy a Hokushin Itto, melyek az egész ország terültéről sok tanítványt vonzottak. Ezeknél az iskoláknál mindennapos dolognak számított, hogy versenyeket rendeztek annak bebizonyítására, hogy melyik iskola a jobb.

A ju-jutsuban a Take no Uchi-, a Kito-, a Sekiguchi- és a Yoshin-iskolák voltak a leghíresebbek. Ezek mindegyikének az volt a sajátossága, hogy olyan technikát fejlesszenek ki, amellyel a gyengébb fizikai erővel rendelkezők legyőzhetik az erősebbeket.

A történelem folyamán az "élesben" használt japán harcművészet (bujutsu) a Tokugawa-sógunátus alatt budóvá, az önfejlesztés útjává szelídült. A folyamat azonban ezen a ponton sajnálatos módon nem állt meg. A budo, a világban történt változásokat híven tükrözve, fokozatosan harcművészetből versenysporttá egyszerűsödött.

A második világháború ideje alatt különösen fontos szerepet játszott a budo: nemcsak gyakorlati szempontból volt nélkülözhetetlen, hanem az erkölcsi alapokat is a budo tanain keresztül próbálták elhinteni. A második világháború után a szövetséges csapatok megszállása idején (1945-1952) az amerikaiak betiltották a harcművészetek gyakorlását, majd a megszállás végével visszakerülhetett a kötelező oktatásba. Ám ekkor már elsősorban nem mint harcművészet, hanem mint versenysport indult fejlődésnek.

Továbbra is a ki (életerő, energia, szív, lélek, stb.) állt a gyakorlás középpontjában, mely a lelket és a testet összeköti, összhangba hozza, de mivel szinte minden japán érdekeltté vált benne, egyfajta tömegsportnak kezdték tekinteni. A hagyományos értékek fokozatosan tűntek el, és pusztán a technika maradt. Ezek közül is legerőteljesebben a judo haladt a sporttá válás irányába, mely azzal, hogy olimpiai szám lett belőle, az egész világon elterjedt, és számos követőre talált.

A japán budo hosszú történelme során a kultúra és a politika terén is nagy szerepet játszott, és mindkettőben a műveltség alapját adta, de legnagyobb érdemét abban látják, hogy a kifinomult és magas szintű technikák gyakorlásán keresztül utat mutat a budokáknak, és hogy a különböző harcművészetek gyakorlása által, ha nem is teljes egészében, de fennmaradtak a japán hagyományok, a hagyományos értékek.

A budo nem a fantázia szülötte, hanem élet és halál mindennapokban megélt valóságából jött létre, s ebből eredően a mozgás kultúráján keresztül a személyiség fejlesztését, kiteljesítését tekinti fő céljának. Azt mondják, a XX. század anyagi gazdagság utáni sóvárgása után a XXI. század a lelki összhangot fogja keresni - az "ember" fogalmának újraértékelésében nagy szerep juthat a modern értelemben felfogott budónak is, amely a lélek, a gondolkodás, a megértés és az érzelem teljes egységét kutatja, hiszen pl. a régi bujutsuban a kata gyakorlásának középpontba állítása, a mozdulatok pontos megőrzésére való törekvés egyben a tudatos és tudattalan határain való túllépést is szolgálta, egyfajta holisztikus gondolkodásmódot előlegezve meg.

A mindezeknek az értékeknek az újrafelfedezésére való igény nem jelent valamilyen a múltba való visszafordulást, sokkal inkább egy teljes paradigmaváltás lehetőségének a kutatását. A japán társadalom jelenlegi megújulás iránti vágya és a bonyolult nemzetközi viszonyok jól mutatják, milyen fontos lenne olyan közgondolkodást alakítani ki, amely nem a külső világot tagadó nacionalizmus befolyására, hanem az emberi értékekre fogékony.

[Forrás: Aikodo Magazin]

Lap tetejére